Egy univerzális mester: Vaszary János

Vaszary János (1867–1939) a 20. századi magyar képzőművészet meghatározó, sokszínű alakja. Pályája kezdetén, az 1880-90-es években a naturalizmus, később a szecesszió, majd az impresszionizmus, az expresszionizmus, illetve kisebb kitérőkkel a kubizmus határozta meg művészetét. Az 1920-as évektől pedig a magyar art deco legegyénibb művésze lett. Bellák Gábor művészettörténész vállalkozott ennek a szinte áttekinthetetlenül gazdag életpályának bemutatására.

Vaszary János (1867-1939) magyar festőművész és grafikus, akit képeinek színessége, a formálás magabiztossága és ereje, a szintetikus formalátás képessége tett művészként és tanárként is kora egyik legnagyobb mesterévé.

A pályája kezdetén az 1890-es években a naturalizmus és a szecesszió hatott rá.  E korszakban készült az Aranykor (1898) című festménye, amely a szecessziós művészet egyik ékköve. Az 1900-as évek elejétől a szimbolizmus is nyomot hagyott alkotásain, az örökkévalóságot, az örök szépséget formázta meg a képein, mint pl. a Pávákat etető fiú (1901) című festményén. Ebben az időszakban élte első fekete korszakát, melyben a sötétebb színek dominálnak, felbukkannak a monumentális népi alakok is.

A Részes aratók (1901) ennek a korszaknak talán a legjelentősebb alkotása. 1905-ös itáliai-spanyolországi körutazása után születtek meg impresszionista alkotásai, melyek közül az egyik legjelentősebb a Pihenői nógrádi búcsúsok (1905) című festmény. 1910-1914-es kubista alkotói korszakában készült talán legszebb képe, a Lázár feltámasztása (1912). Háborús képein (1914-1918) megjelennek az első világháború szenvedései, reményvesztettsége. Második fekete korszakában (1919-1923) Trianon tragédiája jelentős erősen hatott műveire, tematikájukban gyakori a halottsiratás és a keresztre feszítés motívuma is. Az „Új színesség” festői időszakában (1925 után) különleges színeivel rendkívüli vitalitás mutatkozik meg.