Egry József a fény bűvöletében

Az idén 140 éve született Egry Józsefre, a Balaton világának talán legegyedibb és legnagyobb hatású festőjére emlékeztünk BLA|kult programsorozatunk legutóbbi eseményén.

Való igaz, hogy Egry József több mint három évtizeden keresztül élt és alkotott a magyar tenger partján, de valójában nem pusztán a tó érdekelte, szögezte le előadásában Sipos Anna művészettörténész. Egry számára a Balaton párás atmoszférája és fénymegjelenítése jelentette a megoldandó művészi problémát, miközben figyelte a tó partján élő egyszerű emberek hétköznapjait is. Tisztában volt azzal, hogy a legtöbb festő a Balatonnak csupán külsőségeit képes megragadni, de ő ennél mélyebbre ment. Szüntelenül tanulmányozta a tó egyedülálló fényjelenségeit, a formaeltolódásokat és az ellentétek harmóniáját, miközben sajátos képi világot hozott létre.

Egry Józsefhez közel állt az expresszionista és a konstruktivista stílus, viszont nem sorolható művei egyik irányzathoz sem, új stílust hozott létre. 1904-ben rövid ideig a müncheni Akadémián tanult, 1905-től egy évig Párizsban a Julian Akadémián. Az 1920-as évektől kezdett a fény átalakító erejével foglalkozni, innen ered a „fény festője” elnevezés. Az első világháborúban szerzett sérülése miatt az egészségügyi állapota egyre rosszabb lett, ezért olaszországi utakra ment, legfőképpen Szicíliába, ahol az ott látott erős fények megszilárdították a festő stílusát.  Ismertebb képei ebből a korszakból: Taorminai napkelte (1930), Pompei (Vezúv) (1930).

Amikor hazatért olaszországi utazásaiból, a Balatonnál lábadozott, így festményei leginkább a balatoni tájakat járták körül. A tó párás fényeivel, lágyan hullámzó vonalaival nem elsősorban látványélményt, témát, szimbólumot jelentett számára, hanem stílusalakító tényezővé lett. Legismertebb festményei ebből az időszakból: Szent Kristóf a Balatonnál (1927), Badacsony (1937).