Siker, kánon, feledés: Fényes Adolf művészete és megítélése

Fényes Adolf művészetéről, és az életműve megítélésében történt jelentős változásokról tartott lebilincselő előadást Sz. Horváth Ágnes művészettörténész, kulturális programsorozatunk legutóbbi eseményén.

A 19–20. század fordulóján a modernizmus iránt elkötelezett hazai alkotói körben kitüntetett hely illette meg Fényes Adolfot, akinek a realizmustól az impresszionizmuson és a posztimpresszionizmuson át ívelő munkássága mintegy négy évtizedet ölelt fel. Fényes Budapesten, Weimarban és Párizsban tanult, majd Benczúr Gyula mesteriskolájának növendéke lett. Európa-szerte számos tanulmányutat tett, élénk figyelemmel kísérte a kortárs tendenciákat, de festészetében nyomot hagyott a művészettörténeti korszakok és a klasszikus mesterek beható ismerete is. Aktívan részt vett a korszak művészeti életében, Szinyei Merse Pál és Lechner Ödön Japán kávéházban fenntartott híres művészasztalának közkedvelt figurája volt. Alapítója és sokáig tanára volt a szolnoki művésziskolának.

Korai stílusát erőteljes, monumentális naturalista kompozíciók jellemezték, 1905 után azonban – elsősorban szolnoki művein – napfényes, friss tájak, kisvárosi utcák, parasztudvarok jelentek meg festészetében. Egyik legmarkánsabb, legjellemzőbb időszaka volt az 1910-es évek elején kialakuló úgynevezett enteriőrkorszaka: csendéletek és kispolgári enteriőrök, kastély- és templombelsők jelentek meg képein.

Sz. Horváth Ágnes művészettörténész előadása az életmű 1890-es évek végétől, az 1940-es évek elejéig tartó korszakát ölelte fel, amely keretén belül az érdeklődők megismerhették Fényes Adolf legkiemelkedőbb alkotásait: a Szegényemberek élete-ciklus drámai darabjait,  a 20. század első évtizedének napfénytől átitatott, impresszionisztikus tájképeit, izzó koloritú, közkedvelt figurális kompozícióit és hangulatos kisvárosi variációit – Vác és Szentendre meghitt utcaképeit.