200 éve született Lónyay Menyhért
Kétszáz éve született Lónyay Menyhért, a kiegyezés utáni második magyar miniszterelnök: turbulens időkben vállalt hivatalokat, de pénzügyi tudására és szervezőkészségére nagy szüksége volt a Monarchia újjászülető magyar államának. A Mandiner portréja.
Lónyay Menyhért 1822. január 6-án született egy református nemesi család sarjaként. Eleinte magántanulóként végezte tanulmányait, majd felekezete ellenére a budai piaristáknál is tanult. Gimnáziumi tanulmányai után jogot és filozófiát is hallgatott, sőt ifjúként még a vers- és prózaírással is megpróbálkozott, azonban rövidesen egyértelművé vált, hogy ami igazán érdekli, az a politika és a pénzügy. Egyetemi évei alatt szoros kapcsolata volt Madách Imrével, akivel a későbbiekben is bizalmas barátságot ápolt. Tanulmányait követően beutazta a Magyar Királyságot és külföldön is többször járt, hogy közgazdasági szakismereteit gyarapítsa.
Mindössze huszonegy éves volt, amikor 1843-ban már ott láthatjuk őt a képviselők sorában az Alsótáblán Bereg vármegye követeként. Ezekben az években éles eszének és ambíciójának köszönhetően sikerült jó kapcsolatot kialakítania számos meghatározó politikussal. Közgazdasági megfontolásait elsősorban Széchenyi István művei inspirálták. Lónyay többször találkozott személyesen is Széchenyivel, akivel a források alapján többször órákon át elmélyülten társalogtak, sőt Lónyay elkísérte számos belföldi útjára is a „legnagyobb magyart”. Széchenyi rokonszenvét nem véletlenül tudta elnyerni, hiszen Lónyay álladóan képezte magát, tudásvágya lankadhatatlan volt, és már a korban megvalósította az életfogytig tartó tanulás eszményét. Kapcsolatukról így ír: „Több ízben beszélt velem országgyűlési dolgokról, ebédre, mindig a celebritásokkal együtt hívott meg. Talán nagyobb súlyt helyez rám, mintsem valóban megérdemlem.”
Az 1843-44-es országgyűlésen Széchenyi mögé sorakozott fel, de a nagy politikai kérdésektől távol tartotta magát, s a gazdasággal foglalkozó felszólalásaival irányította magára a figyelmet.
Az országgyűlés bezárása után, 1845-ben megházasodott, Kappel Emíliát, egy pesti zsidó nagykereskedő, Kappel Frigyes idősebb lányát vette feleségül. Az utókorra maradt családi levelezés és visszaemlékezések a házastársak meghitt, érzelemgazdag kapcsolatáról tanúskodnak.
1847-ben Lónyay újból részt vehetett az országgyűlésen Bereg vármegye követeként, és aktív szerepet vállalt az áprilisi törvények megalkotásában is. Szemere Bertalan 1848-49-es kormányában már azon a területen tevékenykedett, ami mindig is kiemelten érdekelte így államtitkár lett a pénzügyminisztériumban.
A szabadságharcot követően
1849. augusztus 13-án Görgei Artúr letette a fegyvert Világosnál, így rövidesen Lónyay is külföldre menekült, és egy ideig Párizsban élt. Ferenc József ugyanakkor 1850-ben kegyelemben részesítette, így visszatért a Magyar Királyságba, ahol elsősorban mezőgazdasággal kezdett el foglalkozni.
Lónyay Menyhért az abszolutizmus legkeményebb évei alatt is aktívan szeretett volna tenni hazájáért, így nem a passzív rezisztencia rezignált semmittevését választotta, hanem aktív szerepet vállalt a fejlesztések elősegítésében. Lónyay hatalmas tudással és tapasztalattal rendelkezett a pénzügyek terén, így látta, hogy esszenciális a magyar gazdaság szempontjából a különböző pénz- és hitelintézetek létrehozása, tehát hatalmas erőbedobással támogatta azok létrejöttét. Ő volt az egyik alapítója az első magyar biztosító társaságnak, majd később a Magyar Földhitelintézetnek is.
Lónyay az 1850-es években aktív szerepet vállalt a protestáns felekezetek védelmében is, hiszen elsők közt szólalt fel a hírhedt Thun-féle pátens kiadását követően, ami korlátozta volna a hitfelekezetek önkormányzati jogait. Buzgalmáért 1860-ban a Békés-Bánáti Református Egyházmegye gondnokává, 1870-ben a Dunamelléki Református Egyház főgondnokává választották.
Lónyay Menyhért és a kiegyezés
Politikai tekintélye, gazdasági és pénzügyi szakismerete tette lehetővé, hogy 1865-től bekerüljön azon politikusok szűk körébe – élükön Deákkal –, akik az Ausztriával való kiegyezési tárgyalásokat szorgalmazták. Deák Ferenc és Andrássy Gyula gazdaságpolitikai és pénzügyi szaktanácsadójaként a kiegyezési tárgyalásokon rá hárult a pénzügyigazgatás koncepciójának kidolgozása, az államháztartás rendszerének felvázolása, a közös és hazai pénzügyi kérdések, a költségvetési struktúra kimunkálása és az államháztartás egyensúlyának megszervezése.
1867-ben megtörtént a kiegyezés, és létrejött a duális alapokon nyugvó Osztrák-Magyar Monarchia, ami biztosította a Magyar Királyság számára az önálló költségvetés elkészítésének jogát is, mely az Andrássy által felkért pénzügyminiszterre, Lónyay Menyhértre hárult. A költségvetés elkészítését számos körülmény nehezítette, hiszen Lónyay és a minisztériuma híján volt az ország pénzügyi és gazdasági állapotáról szóló adatoknak.
A Monarchia megszületésekor hiányzott maga az alapvető jogi szabályozás is a gazdaságot illetően, így a jogszabályalkotás megindítása is Lónyaynak volt köszönhető. Legalább ekkora problémát jelentett az, hogy az anyagi források igen korlátozott mennyiségben álltak rendelkezésre, hiszen az adóbevételek csekélyek voltak, és igen magas volt a passzív rezisztencia jegyeként az adófizetés megtagadása is a kezdetekben.
Lónyay gazdaságpolitikája egyértelműen a gazdaság gyors és hatékony fellendítést célozta meg, így elvetette az adóemelést, és minden erejével a terhek mérséklését támogatta. Ugyanakkor belátta, hogy az államnak szüksége van plusz forrásokra, de ezt a valós közteherviseléstől várta. Az adóterhek csökkentésén és a közteherviselésen kívül gazdaságpolitikájának másik fontos eleme az államilag hasznos beruházások ösztönzése volt. Lónyay hasznos beruházásnak azokat a beruházásokat tekintette, amelyek a Magyar Királyság szellemi és anyagi megerősödését szolgálják, így minden erejével támogatta a közlekedési eszközök szaporítását, a hitelintézmények alapítását és az oktatás fellendítését.
Kicsit ironikus, hogy Lónyaynak a későbbiekben is számos körlevélben kellett kifejezésre juttatnia, hogy az adók befizetésének megtagadása immár nem a Habsburg Birodalom elleni ellenállás eszköze, hanem az erős alkotmányos nemzetállam megteremtésének gátja. Az adózás elősegítéseként törölte a kormány hivatalba lépése előtt keletkezett pénzügyi büntetéseket, és szabadon bocsátotta a korábban fizetőképtelenség miatt börtönbe vetett személyeket.
Az Osztrák-Magyar Monarchia pénzügyeinek élén
A Monarchia létrejöttével Ausztria és Magyarország új közjogi kapcsolatra lépett, azonban ez több volt egy szokványos államközi kapcsolatnál, hiszen változást jelentett a társadalmi, politika és gazdasági struktúrában is. A kiegyezést létrehozók a kapcsolatot perszonáluniónak tartották, azonban a közös ügyek miatt ezt inkább reáluniónak tekinthetjük.
A közös ügyek a külügyet, hadügyet és az ezek fedezésére szolgáló pénzügyet jelentette. Mindegyik ügyet egy-egy közös miniszter vezette. Ezek a tisztségek rendkívül meghatározóak voltak a duális állam életét illetően, így Lónyay esetében hatalmas ugrást jelentett, amikor 1870 május 21-én közös pénzügyminiszterré nevezték ki.
Székhelyét Bécsbe tette át, és hamarosan elnyerte Ferenc József szimpátiáját is az intelligens magyar nemes, 1871-ben grófi rangra is emelte. A nagyobb jelentőségű mozzanatok közös pénzügyminiszterként ugyanakkor nem állandó feladatköréből, hanem rendkívüli jellegű eseményekből adódtak, így őt szemelték ki V. Ferdinánd végrendeletének végrehajtására, az olasz-osztrák határviszályok rendezésére, valamint a gödöllői kastély berendezésére is.
A Magyar Királyság 4. miniszterelnöke
Lónyay Menyhért nem ülhetett sokáig a közös pénzügyminiszteri székben, ugyanis a közös külügyminiszterré kinevezett Andrássy Gyulát kellett felváltania a miniszterelnöki székben. Lónyay ugyanakkor hamarosan lemondott miniszterelnöki tisztségéről, mert megvádolták korrupcióval és a kormányon belül is számos ellensége volt, ami jelentősen megnehezítette a munkáját. A vádak nem nyertek bizonyítást, és a legtöbbek nemtetszését az váltotta ki, hogy tudását nem pusztán az állam felvirágoztatására, hanem a családja vagyonának gyarapítására is felhasználta.
Ezzel kapcsolatban később Lónyay azt nyilatkozta, hogy „vagyonom eredete a munka és takarékosság s célszerű, rendes kezelés”. Lónyay valóban páratlanul jól igazgatta birtokait, és igen nagy haszonra tett szert, így a vádak nagy része valószínűleg politikai indíttatású volt, azonban 1872-ben mindennapossá váltak a rágalmazások. 1872. augusztus 3-án Halász Imrének címzett levelében csak ennyit szól erről „nagyon kell az embernek szeretni a hazáját és igen kevéssé önmagát, hogy mindennek kitegye magát.”
Miniszterelnöki programja három területen irányzott elő változtatásokat: egyrészt növelni akarta a kormányzati munka hatékonyságát, másrészt a parlamentarizmus reformját vetette fel, harmadrészt az államháztartás egyensúlyának helyreállítását tűzte ki célul. Politikai elképzeléseit cselekvési lehetőségének hiányában csak részlegesen tudta megvalósítani. A végrehajtó hatalom megerősítését a kormány hatáskörét szabályozó törvény kidolgozásával, illetve a működését segítő törvényelőkészítő bizottság felállításával képzelte el. Elodázhatatlan feladatnak tartotta a kormány és a kormánypárt közötti kapcsolat szorosabbra fűzését is.
Lónyayt 1871-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, így a politika mellett egyre nagyobb figyelmet szentelt az MTA felvirágoztatásának. Hatalmas szerepet vállalt Tudományos Akadémia pénzügyeinek helyrehozásában is. Az MTA elnöki tisztségét egészen 1884-ben bekövetkezett haláláig betöltötte.
A kiegyezés utáni második miniszterelnök korának egyik legellentmondásosabb személyisége volt, akiről a korabeli rágalomhadjárat miatt a legtöbben öntudatlanul is negatív véleménnyel rendelkeznek, ugyanakkor élete a mai napig sem került teljes mértékben feltárásra. Munkásságát legjobban saját naplóbejegyzése foglalja össze, amelyben elismeri hibáit, de ugyanakkor tisztázza egykori szándékait is: „Öntudatlanul követhettem el hibákat, kinél nem fordulhatnak azok elő, de soha semmi körülmények közt nem rendeltem alá a közérdeket mások vagy magam érdekének.”
(Mandiner)