Csontváry Kosztka Tivadar – a meg nem értett művész élete

Csontváry Kosztka Tivadar sajátos életpályát futott be. Életművére az utazásai alatt szerzett élményei tették a legnagyobb hatást. A legfenségesebb természeti képződményeket és ember alkotta emlékeket örökítette meg vásznain. Bán Blanka művészettörténész a BLA|kult programsorozat keretében tartott előadást a századforduló egyik legnagyobb magyar képzőművészéről.

„Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra is” – szól a festő ars poeticája. Ugyanabban az évben született, 1853-ban, mint Vincent Van Gogh. Kisszebenben látta meg a napvilágot Kosztka Mihály Tivadar néven. A Csontváry művésznevet csak később, festői pályafutása alatt vette fel. 27 éves korában eszmélt rá, hogy festőnek teremtette a Mindenható. A felvidéki Iglón, ahol patikusként dolgozott, belefeledkezve a Kárpátok csodálatos látványába, felkapta rajzónját, és egy vényre skiccelte egy előtte elhaladó ökrös szekér körvonalait. Fordulópont volt ez életében. Visszaemlékezésében így ír erről: „A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: »Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél«.”

Innentől kezdve megpecsételődött a sorsa, lázasan vetette bele magát a tanulásba, világkörüli utazásba kezdett, amelynek pénzügyi fedezetét éveken át végzett patikusi állásából teremtett meg. Kereste az inspirációt, a világ legkülönbözőbb pontjain fordult meg – Kisszebentől Olaszországig, a Közel-Kelettől Franciaországig, a Hortobágytól Dalmáciáig és Libanontól Münchenig számtalan helyre vezetett művészi felfedező-zarándok útja.

Bán Blanka beszélt a művész rendíthetetlen hivatástudatáról, amely műveiből is sugárzik.  Magát „napút-festőnek” tartotta (ahogy a sugallatában hallotta), tájképeinek világát Isten és ember kapcsolata hatja át. A fényhatások a legfontosabb elemei festményeinek, amelyeken a lehető leghitelesebben és pontosabban akart megörökíteni; a színek, a napsárga, a lángoló vörös, a tört rózsaszín, a kék, a napút színei voltak.

Libanonban, ahol megfestette a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című képeket, emléktáblát állítottak neki. A Bibliában a cédrus a királyok fája volt, ez is közrejátszhatott választásában, mivel a spiritualitás átszőtte művészetét.

Művészetét azonban sem a szakma, sem a nagyközönség nem értette meg, itthon nem talált visszhangra. A pesti művészkörök nem fogadták be a különc, aszkéta életű festőt, többször gúny tárgya is volt. Utolsó éveiben a Bartók Béla út 36–38. szám alatti Hadik-házban bérelt műteremlakást, sokat festett, de ezeket a képeket már nem tudta befejezni. Az 1910-es években egészségi állapota erősen megromlott, ő azonban elhivatottságában továbbra is erősen bízott.