A Lónyay-Hatvany-villa építész szemmel

Az egyik legelismertebb hazai építészeti szaklap, az Octogon jelentetett meg írást a Batthyány Lajos Alapítvány új székhelyéről, a Lónyay-Hatvany-villáról. A magazin írását szemlézzük.

Térben és időben rendkívül zegzugos történet látszik befejeződni a budai Várnegyedben, a Lónyay–Hatvany villa átadása kapcsán. Illendő volna, ha ez a szöveg annak a heroikus erőfeszítésnek a dokumentuma lenne, ami az „építés drámáját” írásban rögzíti. Évtizedek, sőt a ház egész történetét áttekintve másfél évszázadot, az építés helyszínének történetére tekintettel hatszáz évet kellene belegyúrnom ebbe a cikkbe – építést és pusztulást egyaránt. Ennek a tablónak a megrajzolásának kényszere alól – bízva a nyájas olvasó nagyvonalúságában – ezúttal kibújnék.

Kortárs építészeti alkotásként szeretnék írni a korábban Villa Budapestként, majd Ybl-villaként emlegetett épületről, elrúgva magam a történetiségtől. Írásom alapdilemmája tehát az, hogy lehet-e erről a házról mint kortárs építészeti alkotásról írni, illetve, ha igen, akkor hogyan. Ha az építés története nem szolgálhat vezérmotívumunkként, akkor valójában hogyan is határozzuk meg azt a koordinátarendszert, amiben ezen a történeti helyszínen, Pierre Norával szólva, „lieu de mémoire-on”, emlékezethelyen álló ház elhelyezhető?

Első pillantásra kézenfekvőnek tűnhet a gondolat, amiben párhuzamba állítjuk az elmúlt években felépült, visszaépült, felépíteni tervezett vári épületek tipológiáját, kulturális státusát az Ybl-villáéval. Sőt, bejárásunk során mintha Bordás Péter vezető tervező – a házon másfél évtizede dolgozó alkotó – is utalna erre a párhuzamra. A felvetése szerint a villa egyfajta szellemi előképe lehet a Várban jelenleg zajló visszaépítéseknek, az egykori Főőrség, a Lovarda, a Külügy- és a Hadügyminisztérium épületeinek szakmai szervezetek és szakmagyakorlók által sokat kritizált rekonstrukciójának, replikáinak. Meggyőződésem, hogy ez a párhuzam távolról sem állja meg a helyét. Ybl Miklós építész elpusztult villaépületének (újra)építése tulajdonképpen tökéletes ellenpéldája annak, ami a felsorolt helyreállítások során történik. Nem pusztán azért, mert ezt a projektet nem lengi körül a politikai hatalmi reprezentáció és a „történeti kontinuitás elv programjának” szelleme, inkább azért nem, mert az újító, kísérletező építészeti nyelv keresése valójában a modernitás progressziójának vári helyénvalóságával áll kapcsolatban, nem pedig az emlegetett „épületkísértetekkel”.

Következésképpen a most elkészült Lónyay–Hatvany villa szellemi és esztétikai értelemben közelebb áll az éppen bontani/átépíteni tervezett Szentháromság téren álló Jánossy–Laczkovics-féle diplomataházhoz, Virág Csaba lebontott Teherelosztójához, Jánossy György és Farkasdy Zoltán Tóth Árpád sétányon található lakóházaihoz, Virág és Farkasdy Fehér Galamb-házához, semmint a korábban említett „másolatokhoz”. Félreértés ne essék! Nem akarom erőltetni a párhuzamot. Ötven, hatvan év telt el a 1960- 70-es évek óta. Sem technológiai, sem szociokulturális, sem tervezői mentalitás terén nem vetíthető egymásra a két korszak. Ugyanakkor erős meggyőződés él bennem, hogy az „új” Ybl-villa úgy viselkedik a Vár történelmi terében, építészeti nyelve olyan szótárat használ, ami hasonló kérdésekre keres választ, mint amilyenekre a háború utáni vári rehabilitáció legjobb alkotói adtak válaszokat.

Ha a kortárs építészet és a progresszió, illetve az újítás iránti alkotói szándék metaforáit keresem az Ybl-villa esetében, akkor azokat a nyitottság/zártság lírai megjelenítésében és az épületrészek belső dialógusaiban találom meg. A Kerényi József tervei alapján felépített vasbeton pillérváz lehetőséget teremtett arra, hogy a tervezési folyamatot továbbvivő Bordás Péterék a ház „korhű” architektúráját idéző mészkőburkolatot alkalmazzanak úgy, hogy lehetőségük legyen a homlokzati plasztika, illetve a ház homlokzati ritmikai képletének, klasszicista stíluskategóriájának átírására. Ennek eszköze a panoráma irányában az épület kőburkolatát felnyitó és átritmizáló 48 db elektronikusan vezérelt 55 cm széles és 8 cm vastag vasbeton panel, melyek egyetlen gombnyomásra elfordulva „szellemítik át” a homlokzatot. Itt most hosszan lehetne elmélkedni a posztmodern építészeti dekonstrukció, a történetiség és a modernitás dialógusáról, számunkra azonban fontosabb az a téri játék, a várossal való vizuális kapcsolat megteremtésére történő törekvés, ami a homlokzat átírhatóságában, átalakíthatóságában született meg.

Kulcselemről beszélünk és nem pusztán épületszerkezeti bravúrról a mobil falak kapcsán. Térben és időben működő kapcsolatról, a nyitottság/zártság dialektusának filozófiai alapkérdéseiről. A kinyíló panelek nyomán a ház nem sziget többé, nem egy arisztokratikusan a Vár-szoknyán felépült reprezentatív villa, hanem a város életére nyitott, transzparenciára törekvő kortárs tér, miközben elfogadja, ám finom kritikával illeti a műemlékvédelem purista kritériumrendszerét is.

A nyitottság/zártság metaforára ugyancsak kitűnő példát szolgáltat a mintegy 29 méter hosszú és 8 méter magas, vastagságában felfelé keskenyedő, támpillérekkel megerősített Ybl-támfal újrapozicionálása. Az eredeti telek teraszos kialakításához hozzájáruló támfal szerkezeti szerepe megszűnt, mivel a kertben végzett régészeti ásatások a hegy felőli oldalt szabaddá tették. Így a mögé komponált új, háromszintes alagsori épületrész teljes üveghomlokzattal fordulhat a monumentális mérnöki objektum felé, amin keresztül a természetes fény is szabad utat nyer egy nagyvonalú áttörés révén. A természetes fény áttörésének élményét tovább erősítik a támfal és az alagsor ezen területein lévő kisebb kiállító-előadóteremet, irodákat, valamint további kiszolgálófunkciókat, parkolót és az étterem konyháját rejtő épületrész közt húzódó vízfelület tükröződései.

Az Ybl-támfal „felnyílásának” folytatásában, a támfalhoz kapcsolódóan jelennek meg a feltárt Aranybástya falai, amik részben a villa kontúrja alatt találhatóak. Itt épült ki az ún. „Bástya-terem”, egy 120 fő befogadására alkalmas, lépcsőzetes kialakítású, ovális, enyhén kupola formájú mennyezettel bíró hangversenyterem, kiállítótér és a feltárt középkori faltesteket bemutató romkert. Ezek az új téri helyzetek, illetve a ki- és felszabaduló szerkezeti elemek, valamint az ezekhez kortárs geometrikussággal, némiképpen minimalista visszafogottsággal csatlakozó terek, expressis verbis az új szárny semmiképpen nem konkurál a főtömeggel.

Ez az új szárny, illetve a Tadao Ando tervezői kéznyomát magán viselő, lírai ívben kifeszülő látszóbeton ív idézi fel legpontosabban azt a párbeszédet, amit a második metaforaként értelmezhetünk. Gondolok itt arra az eredeti koncepcióra, miszerint az akkori nevén Villa Budapest elnevezésű kortárs kulturális központ nem pusztán képzőművészeti alkotásokat, festményeket, szobrokat mutatott volna be – megidézve az egykori Hatvany-gyűjteményt –, hanem építészetet is. Olyan kulturális rangra emelve ezzel a kortárs építészet szellemi státusát, ami rendkívüli hiányzik korunk Budapestjéből. Úgy vélem ugyanis, hogy a kortárs építészet, a háború utáni modernizmus körüli meg nem értés mögött lappangó értékzavar oka leginkább abban keresendő, hogy az építészetet a közvélekedés képtelen művészetként, építőművészetként azonosítani.

A Lónyay–Hatvany villa legerősebb üzenete nem pusztán a régi korok építészeti nagyságának újrakontextualizálásában van, hanem a régi és új közötti belső párbeszéd lehetőségének megjelenítésben. Nem pusztán a főépület lírai újrafogalmazása köszönhető tehát a BORD Építész Stúdiónak, illetve az egykori megbízóknak, hanem annak az épített környezetnek a megtervezése, réginek és újnak értő dialógusát dramatizáló koncepció is, ami erős üzenetet hordozhatna a budai Vár rekonstrukciójának egészére. Jó volna tanulni belőle!

A Lónyay-Hatvany villa története

Teljes egészében újjászületett a törökkori Aranybástyára épült Ybl-tervezte villa, amely a II. világháborúban egy bombatámadásban teljesen megsemmisült. A villa jelenlegi klasszicista homlokzati megjelenése csupán látszólagos héj az épületen. A tervező BORD Építész Stúdió a történeti emlékek előtt tisztelegve ezzel a csavarral emeli az épületet a kortárs alkotások közé. A Lónyay-Hatvany villa újjáépítésének másfél évtizede meghatározó periódus volt a BORD Építész Stúdió életében. A tervezői megbízás egy komplex funkcionális igényekkel bíró eseményházra szólt, előadó- és kiállítóterekkel, pezsgőbárral, étteremmel. A tulajdonos mindezt egy nemzetközi színvonalú, 21. századi, modern épületben képzelte el a vároldal legszebb panorámájú telkén.

A 16. században a Várat elfoglaló törökök a Dunától a Vízkapuig vezető vízhordó út mentén védelmi célból egy kőfalat építettek. A falat két bástyával erősítették meg. Ezek egyike a sokszög alaprajzú Aranybástya, amely azonban a vár 1686-os ostroma alatt szinte teljesen elpusztult. Romjait a telken találták meg és teljes vonalában fel is tárták. A kiegyezés után megkezdődött a Várhegy-oldal rendezése. Az újonnan parcellázott építési telket Lónyay Menyhért, az Andrássy-kormány, majd a Monarchia közös pénzügyminisztere, később miniszterelnök, vásárolta meg saját villájának felépítése céljából. Ybl Miklós már a kezdetektől részt vett a Vár és környékének rendezési folyamataiban, Lónyay így őt kérte fel rezidenciájának megtervezésére. A tervezés és a kivitelezés 1870-72 közé tehető. Ybl az erősen lejtős terepet egy kettős támfalrendszerrel teraszossá alakította. Az akkori Főherceg Albrecht útról (ma Hunyadi János út) egy kis hídon át lehetett belépni a palota elegáns, legfelső szintjére.

Az épület alaprajzi elrendezését tekintve a Duna felől osztatlan, nagyvonalú termek, szalonok kaptak helyet, míg a Hunyadi János út felőli oldalra az előcsarnok, főlépcső, kiszolgáló funkciók kerültek. A háromemeletes klasszicizáló stílusú rezidencia egyébként a kor legmodernebb műszaki megoldásaival, többféle fűtési lehetősséggel, angol wc-vel és zuhanyzóval is rendelkezett. Lónyay 1872- ben lemondott miniszterelnöki megbízatásáról, és az ellene felmerült korrupciós vádak miatt eladta az éppen elkészült ingatlant. 1915-ben egy gazdag cukorgyáros család fia, báró Hatvany Ferenc festő és műgyűjtő, a művészetek nagy pártfogója vette meg, amelybe közel 800 műtárgyból álló műkincsgyűjteményét is beköltöztette. A falakat olyan művészek munkái díszítették, mint El Greco, Cranach, Courbet, Renoir, Degas, Pissarro, Picasso, a magyarok közül Rippl-Rónai, Paál László, Munkácsy Mihály. A 20. század első felében a villa a fővárosi társasági élet egyik meghatározó szalonja volt.

A második világháború alatt a palotát bombatalálat érte és szinte teljesen elpusztult. A híres gyűjtemény egy része szovjet, másik része feltehetőleg amerikai kézbe került. Az egykori épület helyén játszótér létesült. A 90-es években a külföldön élő Hatvany-örökösök megpróbálták ugyan hasznosítani az üres telket, de az ügy komplikáltnak bizonyult, mivel a hatóság sajátjaként kezelte. 1996-ban a Budapanoráma Kft. vásárolta meg, és sikerült bizonyítania, hogy a telek korábban is építési telek volt, soha nem lett államosítva. 1999-ben a megsemmisült Ybl tervezte épületet a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műemlékké nyilvánította és előírta annak teljes újraépítését, valamint további régészeti feltárásokat rendelt el a telken. Egyébként az időigényes régészeti ásatásoknak köszönhető a későbbiekben az épület terepszint alatti többszintes kialakításának lehetősége.

„Az ingatlanon megengedett új épület elhelyezésének és tömegének azonosnak kell lennie az Ybl Miklós által eredetileg ide tervezett épületével. Az új épület architektúrájának az Ybl-féle stíluselemek felhasználásával az eredeti homlokzati képhez kell igazodnia. Az épület külső burkolatait és tetőzetét az eredetileg ott álló épület anyagaival kell kialakítani.” (a Budavári Önkormányzat Városrendezési Szabályzatából)

Az építési engedélyezési tervek elkészítésére Bognár Botond, a Budapanoráma Kft. tulajdonosa Kerényi József Kossuth-díjas egyetemi tanárt kérte fel. Az első tervek egy diplomáciai rezidenciáról szóltak, modern vasbeton vázzal, az előírásoknak megfelelő, archaikus homlokzat kényszeredett megoldásával. Az újjáépítés ezen formája viszont sem a világlátott, nyitott gondolkodású megbízó, sem a tapasztalt építész számára nem volt elfogadható. Így született meg a terv módosítása, amelyben a vasbeton vázat a kor új építőanyaga, az üveg burkolta volna. A klasszicista formákat pedig az üveghomlokzatra ragasztott kő ornamentika idézte volna meg. Az engedélykérelmet a Tervtanács egyöntetűen elutasította. A ház vasbeton váza megépült ugyan, de a projekt itt megrekedt.

Ekkor került a képbe egy fiatal építész, egy merész ötlettel, amely rögtön elnyerte a tulajdonos tetszését, így 2006-ban a BORD Építész Stúdió vette át a szerkezetkész épület tervezését és teljes körű koordinációját a funkciók kialakításától a homlokzati megjelenésen keresztül a legapróbb részletekig. A Villa Budapest-projekt egy élettel teli, exkluzív kortárs kulturális központ álma volt. Tehát az épülettel szemben támasztott legfontosabb követelmények közt elsősorban az szerepelt, hogy illeszkedjen ugyan a Budai Vár épületeihez, de legyen innovatív és alkalmazza a mai kor legmodernebb technikai fejlesztéseit, hogy – mint a művészeteknek otthont adó létesítmény – önmaga is kortárs alkotásként kerüljön majd a köztudatba.

A vasbeton pillérvázas szerkezeti váz számtalan lehetőséget rejtett a tovább tervezést illetően. A ház mészkőburkolatot kapott, mely tökéletesen idézi az egykori architektúrát. A tervező, Bordás Péter elképzelései szerint a klasszicista homlokzat, bár a múlt öröksége, ma csupán egy minta, egyfajta vízió, melyet hologramként kell megjeleníteni az épületen. Ez a gondolat hívta életre a villa mai arcát. A panoráma irányában az épület kőburkolatát hordozó szerkezet 48 elektronikusan vezérelt, 55 cm széles, 8 cm vastag vasbeton panel, melyek egyetlen gombnyomásra elfordulva felnyitják a homlokzatot. Az épület így stílusában tökéletesen illeszkedik történelmi környezetéhez, de egy-egy különleges alkalommal képes kinyitni ódon hatású kőfalait, feltárva ezáltal titkait a városnak, egyszersmind lélegzetelállító kilátást biztosítva Budapestre.

Ez a koncepció elég meggyőző volt ahhoz, hogy egy kiváló nemzetközi csapat álljon össze a Villa Budapest álmának megvalósítására. Tagjai között eredetileg olyan elismert alkotók szerepeltek, mint Tadao Ando vagy a londoni hangulattervező, Ilse Crawford. A márka kialakításával a tulajdonos Georgia Fendley-t, a Construct London kreatív igazgatóját bízta meg, míg a vendéglátással kapcsolatos kérdésekkel a Mosimann’s London vezérigazgatóját kereste meg. A bazeli Simon de Pury, a művészvilág egyik meghatározó személyisége pedig a Villa Budapest kortárs művészeti koncepciójának kialakításában működött volna közre. Az épület mellé tervezett kertben a világhírű designer, Ron Arad készített volna egy tekergő mobil obeliszket.

2007-ben engedély nélkül felépült a nyíló paneles homlokzat. Bordás Péter meggyőzte a tulajdonost a nyíló panelek engedély nélküli megépítéséről, majd azt követően a Tervtanácsnak történő bemutatásról. A Tervtanács a kész házról készült fotókat látványként értelmezte, ezért bátor, ám megvalósíthatatlan ötletnek minősítette, kivitelezhetőségét erősen megkérdőjelezte. Azonban miután nyilvánvalóvá vált, hogy a bemutatott prezentáció a megvalósult épületről szól, egyhangúan elfogadásra javasolta. 2010-ben az épület már a belsőépítészeti kialakítás előtt állt, ám jött a gazdasági válság és a csodálatos Villa Budapest-álomból nem lett semmi. 2014-ben a ház értéke, befejezetlen állapota ellenére is, 3-5 milliárd forint között mozgott. 2015-ben végül a PADA (Pallas Athéné Domus Animae) vásárolta meg az épületet. Belső kialakítása, végső befejezése azonban a Batthyány Lajos Alapítvány tulajdonában történt meg.

(Octogon)