Tanácstalanság – könyvbemutató

Kényes kérdéseket boncolgat Veszprémy László Bernát új könyve, mely a hazai zsidóság vezetőinek a holokauszt idején folytatott politikáját dolgozza fel szerteágazó hazai és külföldi levéltári források felhasználásával. A kötetet BLA|katedra programsorozatunk keretében mutattuk be a Lónyay-Hatvany-villában. A Mandiner tudósítását szemlézzük.

A Tanácstalanság – A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944-1945 című könyvet egy kerekasztal-beszélgetés keretében mutatta be Veszprémy László Bernát, a Mathias Corvinus Collegium online tudományos ismeretterjesztő folyóiratának főszerkesztője, a kötet szerzője, valamint Tóth Eszter Zsófia történész és Pap Lázár a Magyar Krónika újságírója.

Prof.Dr.Dezső Tamás a Batthyány Lajos Alapítvány kuratóriumi elnökének köszöntője után Pap feltette a kérdést: mik is voltak a zsidó tanácsok, miért jöttek létre, mi volt a szerepük? Veszprémy szerint a zsidó tanácsok sajátos náci találmány voltak, hiszen a németek hamar rájöttek, hogy a zsidók könnyebben fogadnak el utasításokat saját vezetőiktől, mint egy némettől. Ezért a megszállt országokban a zsidó vezetőket erőszakkal egységbe terelték, majd rajtuk keresztül adták át követeléseiket, velük szervezették meg az életet a gettókban, nekik kellett a rendet is fenntartaniuk a zsidó rendőrségeken keresztül. A zsidó vezetők végső soron tragikus, feloldhatatlan dilemmával szembesültek, hiszen éppen azon közösségek elpusztításába vonták be őket, amelyeket védeni akartak.

A zsidó tanácsok vezetőit tekintve Veszprémy több mint 150 tanácsot azonosított kutatása során. A vidéki tanácsokat többségében neológ férfiak, jogászok vezettékakik korábban a hitközségi életben valamilyen szerepet játszottak, de akadtak azért szép számmal ortodoxok, rabbik is. Néha egészen különös hátterű vezetők is tanácselnökök lettek, a szegedi Pap Róbert például polgári radikális volt, a kaposvári Antl Ödön pedig kisgazda. A fővárosi zsidó tanácsot papíron végig Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség volt elnöke vezette, de a nyilas időszaktól kezdve az árva, gazdag családba házasodott első világháborús veterán, a hitközségi életben korábban ismeretlen Stöckler Lajos volt a de facto vezető.

A kötet szerzője szerint fontos kérdés, hogy ki, mit tudott a holokausztról a német megszállás előtt. A korabeli sajtóból meglepő módon sokat lehetett megtudni a cenzúra dacára a németek által megszállt Európában zajló népirtásról: voltak hírek a sárga csillagról, a gettókról, koncentrációs táborokról, deportálásokról egyaránt. Egyedül talán az auschwitzi szelekciós folyamatról és gázkamráról nem lehetett olvasni, de sok hírt hoztak erről a lengyel, szlovák zsidó menekültek is. Megmaradt továbbá a pesti hitközség sajtófigyelője, mely 1943-ban svájci lapok alapján adott hírt róla, hogy a németek már kétmillió lengyel zsidót meggyilkoltak. A zsidó vezetők tehát kellően tájékozottak voltak.

Volt-e aki szembement az utasításokkal? Veszprémy utalt rá válaszában, hogy a közhiedelemmel ellentétben igenis voltak tanácsvezetők, akik ellenállást szerveztek, vagy megtagadtak német követeléseket. Ezekkel a személyekkel szemben mindig felléptek, volt, akit agyonlőttek, és olyan is akadt, akit a tiltakozást követően külön deportáltak. A fővárosi zsidó tanácsnak a kiugrási kísérletben szántak szerepet, halmoztak is fel fegyvereket, egyesek szerint ezt használták a Teleki téri ellenállók, akik a „kis Varsónak” nevezett lövöldözés során magyar és német rendvédelmi szervekre támadtak a nyilas puccs kezdetén. Ezért cserébe a németek vérontást csaptak, tehát ez is jól mutatja, mennyire volt értelme a fegyveres ellenállás ötletének. Ráadásul a katonakorú zsidó férfiak munkaszolgálaton voltak, a gettókban a nők voltak felülreprezentálva, kérdéses, hogykinek kellett volna ellenállnia: nőknek és gyerekeknek?

Tóth Eszter Zsófia a könyvről szólva elmondta: a kötet értéke, hogy Veszprémy rengeteg primer forrást tárt fel, sok külföldi és magyar vidéki levéltárban járt, az utolsó lappangó emlékezést is igyekezett beszerezni. „Ritka a szakmában hogy valaki ennyire nagy szorgalommal utána megy a primer forrásoknak” – jegyezte meg. Tóth szerint a szerző megérteni akar, nem pedig ítélkezni, hiszen gond, hogy a 20. századi magyar történelemben sokszor normatív alapon teszünk állításokat a múltról.

A zsidó tanácsok kapcsán is kialakult egy nézetrendszer a második világháború után, amely normatív alapon negatívan ítélte meg tevékenységüket, majd ezt a sztereotípiát adták át egymásnak a történésznemzedékek. Tóth itt idézte Randolph L. Braham példáját, aki felületesen, szóbeli emlékezések alapján állította össze a tanácstagok listáját, nem pedig a primer levéltári adatok alapján, „nem ment vissza az alapforrásokhoz”. Fontos még Moldova György szerepe, hiszen az író regényében hasonló sztereotípiákat vett át Berend Béla rabbi esete kapcsán is.

Tóth utalt rá, hogy a népbírósági eljárások esetében tudatos propaganda folyt, az ügyvédek sokszor nem is tudták ellátni a feladatukat, olyan nagy volt a nyomás. A háború után sokan besimultak a rendszerbe, így akarták megúszni, hogy kipécézze őket a Szabad Nép. Jó példa erre a könyvben szereplő Hárnik István pécsi tanácstag, aki a háború után sztahanovista lett. Veszprémy hozzátette, hogy sokakat ez sem mentett meg, Stöckler például a háború után belépett a pártba, a cionistákat is feloszlatta, mégis letartóztatták ’53-ban és megverték, majd elítélték egy koncepciós eljárásban.

Pap kérdésére Veszprémy kifejtette: a fővárosi tanács deportálások alatti történetét áttekintve arra jutott, hogy a tanács igenis igyekezett segíteni a vidékieken, ám tényleges ráhatása minimális mértékben volt az eseményekre. A fővárosi tanács pénzügyi támogatást küldött, futárokat szalajtott, híreket gyűjtött, és tiltakozott a kormánynál – hiába. Ezen felül az ellenállásra is gondolt: egyes alkalmazottak röplapok gyártásába fogtak, a fegyvergyűjtés pedig egyenesen a tanács vezetésének támogatásával zajlott, ám ezek sem vezettek semmire. A fővárosi tanács legmerészebb húzása az ún. Koszorús-akcióban való részvétele volt, melynek kidolgozásában az eddig ismertnél nagyobb szerepet vállalt.

A fővárosi zsidóság egy részének ideiglenes megmentése tehát kétségkívül nem csak Koszorús Ferenc alezredes és Horthy Miklós kormányzó, de a zsidó tanács érdeme is.

(Mandiner)